Pintér Vanda Identitásunk útján című sorozatának legújabb részében Horváth Anita fotóművész mesél arról, hogyan lett a saját testéből, családi fotóiból és hétköznapi megjegyzésekből éles társadalmi tükör. A beszélgetés a Bura Galériában készült, ahol Anita „Igyekszik az ember lánya” című kiállítása látható.
„Igyekszik az ember lánya” – egy zavarba jövő mondatból kiállításcím
A cím egy félmondatból indult, amelyet Anita reflexszerűen mond, ha megdicsérik a munkáját: „Igyekszik az ember lánya.” Nem kész feminista manifesztóként találta ki, inkább bizonytalanság, zavar és önirónia keverékeként született. A kiállításon mégis erős állítássá válik: egy roma női alkotó folyamatos erőfeszítéséről szól, aki egyszerre küzd a külső elvárásokkal és a saját kételyeivel.
A megnyitó előtt hatalmas stressz előzte meg a munkák installálását, a fogadtatás miatti szorongást, a kérdést, hogy „érdekli-e ez egyáltalán valakit”. Végül a közönség reakciói és Széna Szilvi megnyitóbeszéde oldotta a feszültséget. Anita úgy érzi, most először tudta igazán pontosan végigvinni a gondolatmenetet, amit a munkáival közvetíteni szeretett volna.
Fotó mint gyógyír: az „Átmenet” és a saját magára irányuló kérdések
Anita számára az alkotás ténylegesen terápiás folyamat. Az egyik kulcsműve az „Átmenet”, gipszöntvényekkel és idézetekkel, amelyet akkor hozott létre, amikor tele volt kérdésekkel saját magáról, a családjáról, a közegéről. A munka közben válaszfoszlányokat keresett: elfogadható-e az, ahogyan él, amit tapasztal; átfordítható-e egyéni élmény közös tapasztalattá.
A képek így nem díszletek, hanem feldolgozási kísérletek. Anita szerint minden egyes munka „gyógyírként” volt jelen az életében, amikor bizonytalan volt önmagában vagy a környezetében.
„Félig cigány” helyett: rétegzett identitás
Anita vegyes családból érkezik: édesapja muzsikus cigány, édesanyja a többségi társadalomhoz tartozik. Gyerekkorában sokáig úgy gondolkodott magáról, hogy „félig cigány”. Később jutott el oda, hogy ez a logika zsákutca, mert az identitása nem feleződik el, hanem rétegekben épül egymásra.
Apja családja erősen asszimilálódott, a nyelv, a hagyományos rítusok már eltűntek. Anita ezért tudatosan kereste a kapcsolódást a roma kultúrához: roma szerzőket kezdett olvasni, majd rátalált Omarára, akinek radikálisan egyenes, félreérthetetlen megfogalmazásai nagy hatással voltak rá.
Ebből született a „te nem vagy olyan” című szöveggyűjtése is: olyan mondatokat írt le szó szerint, amelyeket roma nőként rendszeresen megkap – az orvosi rendelőtől az iskolán át a hétköznapi beszélgetésekig. Nem stilizál, nem puhít. A célja az volt, hogy szembesítsen azzal a nyers valósággal, amelyet sokan már észre sem vesznek, mert annyira hozzátartozik a mindennapokhoz.
Pintér Vanda / RSK
Nézd meg a teljes beszélgetést itt: