Az április 12-ei parlamenti szavazáson a Fidesz–KDNP pártszövetség történelmi vereséget szenvedett. A választáson való részvétel rekordmagas volt, s a Tisza Párt győzelmének mértéke is történelmi értelemben példa nélküli volt. A vereség után nemcsak az a kérdés, hogy a Fidesz képes lesz-e rendezni a sorait, vagy felbomlik. Legalább ilyen fontos, hogy milyen irányba indul el: visszafordul-e a politikai közép felé, vagy a Mi Hazánk Mozgalom riválisaként végképp besorol a szélsőjobbra. Nekünk, romáknak ez nem elméleti kérdés. Egy olyan országban, ahol a cigányellenesség a közélet egyik legkönnyebben mozgósítható indulata, nagyon is számít, hogy a legnagyobb ellenzéki párt milyen hangot üt meg, kiket emel maga mellé, és milyen politikai közeget legitimál.
Az eddigi politikusi, valamint a pártszövetséghez közel álló véleményformálói nyilatkozatokból, helyzetértékelésekből olybá tűnik, hogy egyelőre nem igazán keresik, és ennek okán nem is találják a vereség valós okait. A rendíthetetlen hívő szavazók mellett a párt prominensei közül is nagyon sokan benne maradtak abban a hazugságbuborékban, amelyet a pártszövetség minimum 16 éven keresztül fújt maga és a támogatói köré. Sok minden és sokak neve felmerült az elmúlt pár hétben: a luxizó, meg nem nevezett „kullancsoktól” Borbás Marcsin és Balásy Gyulán át. Kétségkívül nagyon szórakoztatóak az alufóliasisakos magyarázatok, de idő és hely hiányában most nem térnénk ki ezekre.
Sokkal inkább arra összpontosítanánk, hogy a Fidesz szempontjából milyen szerepe lehet a helyes valóságértelmezésnek. Vagyis annak, hogy feltárják, ki- és átbeszéljék azokat az okokat, amelyek a példátlan vereséghez elvezettek. Az őszinte szembenézésnek egyelőre kevés jele mutatkozik. Ugyan vannak kritikusnak mondható hangok, kiszólások, de ezek egyelőre elenyészőek, s a megszólalók leginkább rébuszokban beszélnek. Sem a legfőbb felelősről, felelősökről, sem pedig az elhibázott politikai és kommunikációs lépésekről nem mernek őszintén beszélni.
Azok, akik kritikát fogalmaztak meg – inkább utóbb, mint előbb –, mint Ferencz Orsolya, illetőleg Király Nóra, már meg is kapták a „méltó” jutalmukat. Ugyan az országos listáról bejutottak az Országgyűlésbe, de Orbán Viktor egy tollvonással felülírta ezt, s utolsó keménykedése eredményeképpen a haza üdvére egy trash frakciót rakott össze. Olyan politikusokból is, akiket szénné vertek a választókerületükben. A teljesség igénye nélkül: Radics Béla, Németh Balázs, Pócs János triász.
Sok szakértő azt feltételezi, hogy ilyen vereség után nincs igazán lehetőség a párt regenerációjára, nem történhet meg a 2002-es és a 2006-os vereség utáni politikai feltámadás. Igaz, abban az időben a pártnak még volt valamilyen kapcsolata a valósággal, s olykor tudott érvényes kritikát és javaslatokat megfogalmazni. Most már egészen más a helyzet, ugyanis a Fidesz, annak értelmiségi holdudvara, valamint támogatóinak jelentős része elvesztette a kapcsolatát a valósággal.
A párt újjáépítése azért is problémás, mert úgy hírlik – feltéve, hogy igazak Orbán Viktor szűk körben elmondott és kiszivárogtatott szavai –, hogy visszavonul a politikától, s a jövőben nem vállal aktív szerepet a Fideszben és annak újjáépítésében. Ennek fényében mindez még inkább problémás. Sokak által vallott tétel, hogy Orbán Viktor maga a Fidesz, s neki van pártja és szavazói, és nem fordítva. Amennyiben ez igaz, abban az esetben Orbán nélkül nincs Fidesz. Vagyis minden, a párt megújítására vonatkozó kísérlet Orbán nélkül, más politikussal eleve kudarcra van ítélve.
Továbbá az is nyilvánvaló, hogy az elmúlt évek fideszes, ultraközpontosított pártműködése nem tette lehetővé fiatal, agilis vezetők „kitermelődését”, vagyis egyszerűen nincs utánpótlás. Így maradnak a Pócsok, Németh Balázsok és Szentkirályi Alexandrák, akikben – lássuk be – kevés politikai potenciál rejlik.
Írásunk szempontjából a legfontosabb kérdés az, hogy ha sikerül rendezni a vereség után a sorokat, akkor milyen irányba mozdul el a Fidesz. Szembenéz a valósággal, őszintén feltárja a vereség okait, változtat a kommunikációs stílusán, s ezzel párhuzamosan konstruktív ellenzékként a haza üdvét és fejlődését szolgáló szakpolitikai javaslatokat fog benyújtani? Tehát a társadalom közepét fogja megcélozni, nekik kíván politikai alternatívát nyújtani? Bevalljuk, erre most viszonylag csekély oddsszal fogadnánk.
Sokkal reálisabbnak látjuk azt a szcenáriót, amely a Fidesz radikalizálódását, széljobbra tolódását vetíti előre. Az elmúlt pár évben a Fidesz stílusában, kommunikációjában, hatalomgyakorlási módszereiben egyre inkább a szélsőjobb irányába mozdult el. Erősen meggyengítette a fékek és ellensúlyok rendszerét, leuralta a közmédiát, a vidéki lapokat, ellenségnek tekintette a civileket, s mindenkit, aki kritikát mert megfogalmazni. Kiépítette a mélyállamát, a 2020-as vészhelyzeti kormányzással kiüresítette a parlament demokratikus működését. Ez csupán néhány hazai vonatkozás.
A visszatetsző antidemokratikus dúlása és tempója miatt kiszorult a néppárti frakcióból, majd többedmagával megalakította a Patrióták Európáért frakcióját, amelyet jórészt vállalhatatlan, széljobbos politikai pártok alkotnak.
Amennyiben ismét a hazai viszonyokat, s közelebbről a kampány utolsó szakaszát, valamint a vereség utáni jelenségeket vizsgáljuk, akkor ismét csak arra a következtetésre juthatunk, hogy a Fidesz széljobbra tolódása prognosztizálható. A párt tétlenül tűrte, sőt hallgatásával ösztönözte a vállaltan náci Bede Zsolt megfélemlítő akcióit. Bede Zsolt áll a Vadhajtások elnevezésű förmedvény mögött, amely stílusában és tartalmában is vállalhatatlan.
A Vadhajtások szerepének felértékelődése azért is figyelemre méltó, mert az oldal az elmúlt években rendszeresen közölt rasszista, cigányellenes, uszító tartalmakat, miközben nyelvezetében és politikai stílusában is a legszélsőségesebb internetes szubkultúrákhoz igazodott. Az oldal működésének központi eleme lett a megbélyegzés, a politikai ellenfelek zaklatása, valamint a kisebbségekkel szembeni gyűlöletkeltés normalizálása. Éppen ezért különösen beszédes, hogy Orbán Viktor politikai és szimbolikus értelemben is legitimálta ezt a közeget. Egy miniszterelnök – különösen egy választási vereség után – mindig üzeneteket küld a saját táborának. Az pedig, hogy a Vadhajtásokat nevezte egyik legfontosabb „igeforrásának”, túlmutat egy egyszerű médiapreferencián. Sokkal inkább politikai iránykijelölésként értelmezhető.
Továbbá a kampány véghajrájában – érzékelve a bajt – a szintén nacionalista, náci zenekarként emlegetett Kárpátia frontemberét, Petrás Jánost is behívták a köztévébe, hogy fejtse ki véleményét és a Fidesz melletti szavazásra ösztönözze a szélsőséges eszmékre nyitott szavazókat. Mindezek mellett a kampány végén már nem Ákos vagy Radics Gigi, hanem a Kárpátia aláfestő zenéje harsogott minden felületről.
S most a legutóbbi eset is amolyan irány- és programadó gesztusnak tűnik. Orbán Viktor utolsó hivatalban töltött napján ellátogatott Pityinger Dopeman Lászlóhoz, ahol kedélyes kvaterkázás közben elmondta, hogy a Nemzeti Sport című napilap után a Vadhajtásokat olvassa a legnagyobb szeretettel.
Mivel Orbán a hívei szemében nem csupán egy ügyes pártvezér, hanem sokkal inkább egyházfő, orákulum, aki mondataival, gesztusaival direkt és indirekt módon is kijelöli a politikai irányokat és az ahhoz kapcsolódó politikai magatartásokat, úgy tűnik, hogy a Vadhajtások ilyetén középpontba állításával irányba is állította a híveket. Honnan kell és érdemes szellemi táplálékot vételezni az elkövetkezendő politikai időszakhoz? Kérdés, hogy mit szól majd ehhez a Fidesz józanabbik értelmiségi holdudvara és szavazói bázisa? A másik fontos kérdés, hogy hogyan reagál majd minderre a szintén szélsőjobbos Mi Hazánk Mozgalom.
Mindez azért is aggasztó, mert az elmúlt hetekben több fideszes politikus megszólalása is azt mutatta, hogy a párt egy része továbbra is a kulturális háborúk, az összeesküvés-elméletek és az identitáspolitikai uszítás irányába keres kiutat a vereségből. Jó példa erre Radics Béla fideszes roma politikus szereplése is, aki az oktatási miniszter meghallgatásán vitába szállt Lannert Judittal a kötelező iskoláztatás 18 évre emelésének terve kapcsán, majd előhozta az évek óta terjesztett, kretén propagandahazugságot is az „LMBTQ-propagandáról” és az óvodás gyermekek nemátműtéséről. Ez a kommunikációs panel a nemzetközi szélsőjobboldali propaganda egyik legismertebb eleme, amelyet rendszeresen használnak félelemkeltésre és politikai mozgósításra.
A roma közösségek szempontjából ez különösen rossz irány. Ha a Fidesz a vereség után a Vadhajtások, Bede Zsolt, a Kárpátia-féle kultúrkör és az LMBTQ-ellenes propagandapanelek felé fordul, akkor nem a társadalmi béke, az oktatási esélyteremtés vagy a szegénység csökkentése lesz a politikája középpontjában. Sokkal inkább azok az ellenségképek, amelyeknek hosszú évek óta a romák is rendszeres célpontjai.
A kérdés ezek után már nem pusztán az, hogy merre indul a Fidesz ellenzékből, hanem az is, hogy meddig tolódik még jobbra. Az elmúlt időszak megszólalásai, médiakapcsolatai és politikai gesztusai alapján egyre nehezebb éles különbséget látni a Fidesz és a Mi Hazánk Mozgalom között. A hangnem, az ellenségképzés, a radikális kultúrharcos témák és a szélsőjobbos nyelvezet fokozatosan összemosni látszik a két politikai világot. A Fidesz úgy tűnik, még tovább radikalizálódik, és egyre nehezebb lesz megkülönböztetni a Mi Hazánktól.
Szegedi Dezső / RSK