José Luis Chilavert, Paraguay legendás kapusa a Franciaország elleni vb-nyolcaddöntő előtt azt írta: ellenfelük „afrikai válogatott”. A mondat egy régi rasszista reflex futballnyelvre fordítva: aki fekete, bevándorló hátterű vagy kettős kötődésű, annak újra és újra bizonyítania kell, hogy hova tartozik. Ismerős, ugye?
Vélemény
A világ változik, a futball változik, a rasszizmus marad. A legendás paraguayi kapus, José Luis Chilavert azt hitte, valami vicceset ír, pedig csak tahó volt, ráadásul még az alapállítása is hülyeség. Persze a rasszizmus és a butaság kéz a kézben járnak; ezt régóta tudjuk.
Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a futball-vb megmozgatja a világot. Az emberek többségének van valamilyen véleménye a csapatokról, a játék színvonaláról, a bírókról, a FIFA-ról, a játékot övező körítésről. A szurkolók sokszor fontos és előremutató megállapításokat tesznek, de a szavaik többnyire korlátozott körben hatnak. A volt futballisták véleménye viszont sokkal többet nyom a latban, hiszen a futball világából érkezve, milliók példaképeként, kvázi szakértőként fogalmaznak meg állításokat. Ezért nagyon nem mindegy, mit és milyen hangnemben mondanak.
Amíg a volt sztárok szakmai alapon fogalmaznak meg akár vitatható kritikákat is, nincs igazán nagy baj. Akkor sincs probléma, ha közéleti vagy politikai kérdésekben hallatják a hangjukat, esetleg kiállnak egy-egy fontos ügy mellett. A probléma ott kezdődik, amikor a vélemény mögött előítéletesség vagy rasszizmus válik kitapinthatóvá.
Láttunk már ilyet. Az egyébként FIFA Fair Play-díjas Paolo Di Canio sosem rejtette véka alá, hogy szimpatizál a fasiszta eszmékkel. Meccseken is fasiszta karlendítéssel ünnepelte góljait.
A 2020-as Európa-bajnokság döntőjében tizenegyeseket hibázó angol fekete játékosokkal szemben is sok rasszista kritika fogalmazódott meg. Itt a szurkolók egy része gondolta úgy, hogy a hibázó játékosok angolságával volt baj. Az akkori szövetségi kapitány, az angol labdarúgó-szövetség, a játékosok és a józan többség azonnal, teljes mellszélességgel kiállt az érintettek mellett.
Elrettentő példákért Magyarországon sem kell messzire menni. Az 1990-es években szinte minden hazai stadionban felhangzott a „Pisont István a legnagyobb cigány” rigmus. Tegyük hozzá: ez később „legnagyobb királyra” változott.
A 2026-os vb-n José Luis Chilavert, a paraguayi nemzeti tizenegy korábbi karizmatikus kapusa fogalmazott meg rasszista kijelentést. A nyolcaddöntőben Paraguay Franciaországgal találkozott. A mérkőzést a francia csapat nyerte meg 1–0-ra. A francia válogatott korábbi kiválósága, Christophe Dugarry előzőleg erős kritikát fogalmazott meg a paraguayi csapat játékstílusával kapcsolatban. Erre válaszolta Chilavert egyik közösségi felületén: „Christophe, igazad van. Az 1998-as világbajnokságon még a franciákkal álltunk szemben, most Paraguay egy afrikai válogatottal fog megmérkőzni.”
Chilavert kijelentése akkor is vállalhatatlan lenne, ha a kiindulópontja igaz volna. Csakhogy még az sem igaz.
Az 1998-as francia válogatottat már akkor is a sokszínű Franciaország jelképeként emlegették. A Paraguay elleni, hosszabbításban eldőlő meccsen ráadásul eltiltás miatt nem játszhatott Zinédine Yazid Zidane, az algériai felmenőkkel rendelkező futballista, aki később a döntő hőse lett.
De nem is az a fő baj, hogy Chilavert úgy tesz, mintha 1998-ban egy etnikailag homogén Franciaország játszott volna ellene. A valódi tartalom az, hogy szerinte aki afrikai gyökerekkel rendelkezik, netalán fekete, az nem lehet francia.
Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor az 1998-as futball-vb döntőjében Zinédine Zidane a második gólja után megcsókolta a francia címert. Ez túlmutatott a szokványos gólörömön: mély és nagyon fontos gesztus volt. Zidane felejthetetlen és példamutató mozdulata azt üzente: Franciaország a hazám, én itt vagyok otthon.
Persze nehéz lenne nem látni, hogy a világgal együtt a futball világa is változik. Ma már közhely, hogy sok nyugat-európai válogatott gerincét egykori bevándorlók leszármazottjai adják. Van azonban egy másik jelenség is, amely legalább ennyire színesíti a válogatott futball fogalmát: számos ország nemzeti tizenegye kivándorlók leszármazottjaira épül, olyan játékosokra, akik nem az adott országban születtek. A 2026-os vb-n is közel száz olyan játékos szerepel, aki Franciaországban született, de családi gyökerei országát képviseli.
Milyen alapon kérdőjelezi meg bárki ezeknek a játékosoknak a nemzeti identitását?
Elég megnézni, milyen büszkeséggel vezeti ki a Spanyolországban született Achraf Hakimi a marokkói válogatottat a gyepre. Akár a spanyol válogatottban is alapember lehetne, neki ez mégis identitáskérdés volt. Madridban született, a Real Madrid akadémiáján nevelkedett, az Atlasz Oroszlánjai csapatkapitányaként pedig arról beszélt, hogy marokkói neveltetése miatt számára a döntés kezdettől egyértelmű volt.
Kylian Mbappé szavai is ugyanennyire hitelesek: „Franciaországban születtem, francia vagyok. Mindent Franciaországban csináltam, francia kultúrában nőttem fel, miközben kameruni és algériai gyökereim vannak. De francia kultúrában nőttem fel. Ez a szívből jön.”
Farkas János is könnyes szemmel hallgatta a magyar himnuszt a válogatott meccsek előtt. Romaként szerzett nagy dicsőséget a hazájának.
Aki egy ország mezében lép pályára, annak a közösségnek a becsületéért fut, küzd, nyer vagy veszít. Aki a bőrszíne vagy a családi gyökerei alapján vitatja el tőle ezt a hovatartozást, a futball nyelvén beszél ugyan, valójában a saját előítéleteit mondja fel.
Szegedi Dezső / RSK