Nyakunkon a futball-világbajnokság, a magyar válogatott már megint a kanyarban sincs. Már-már hiányzik az irapuatói 0–6: legalább ott voltunk. Nincs kinek szurkolni, ezért eljátszottunk a gondolattal: mi lenne, ha a magyar futball egykori roma válogatottjai pályafutásuk csúcsán most állnának a szövetségi kapitány rendelkezésére?
A különböző korszakokat persze nehéz összehasonlítani. Más volt a játék tempója, az edzésmunka, a taktika, a felszerelés és a pályák minősége. A tehetség, a játékintelligencia, a munkabírás és a gólérzékenység azonban minden korszakban felismerhető.
Lássuk azokat, akik szerintünk fénykorukban simán beférnének a mostani magyar válogatottba.
Farkas János – a világklasszis, aki Brazíliát is megbüntette
Kivel mással kezdhetnénk, mint Farkas Jánossal? Az 1966-os világbajnokságon Magyarország 3–1-re legyőzte a kétszeres címvédő Brazíliát. A liverpooli mérkőzés egyik emlékezetes pillanatában Farkas kapásból akkora gólt akasztott a brazil kapuba, hogy azt több mint fél évszázaddal később is mutatják a futballtörténeti összeállításokban.
Farkas 33 mérkőzésen 19 gólt szerzett a magyar válogatottban. Kiváló rúgótechnikája, cselezőkészsége és pontos befejezései miatt a korszak egyik legjobb európai támadójának számított. Tagja volt az 1964-ben olimpiai bajnoki címet szerző magyar csapatnak, klubjával, a Vasassal pedig négyszer nyert bajnokságot.
Mai szemmel is modern támadó lenne. Gyorsan gondolkodott, kevés érintésből játszott, jól mozgott a védők között, és szinte bármilyen helyzetből kapura tudott lőni. Szoboszlai Dominik előtt, a támadósor bármelyik pontján elférne. Farkas János esetében nincs hosszú vita a kerettagságról. Ő lenne a csapat egyik legnagyobb sztárja.
Pisont István – box-to-box középpályás, mielőtt ismertük volna a kifejezést
Pisont István az abszolút zongoracipelő volt. Hatalmas munkabírásával lefutott bárkit, közben maradt ereje támadást építeni, labdát szerezni és a kapu elé érkezni. Már akkor box-to-box középpályást játszott, amikor Magyarországon ezt a kifejezést még alig használták. A Honvéd meghatározó játékosaként három magyar bajnoki címet szerzett, később Izraelben is bajnok és közönségkedvenc lett. A magyar válogatottban 31 alkalommal szerepelt. Pisont játéka intenzitásra, fegyelemre és állóképességre épült. Visszatámadott, ütközött, területet zárt, majd néhány másodperccel később már a támadást segítette. Pontosan olyan középpályás volt, akit az edzők szeretnek, az ellenfelek pedig nehezen viselnek.
Egy szegény, ötfős cigány családból indult Gádorosról, és a magyar futball egyik legsikeresebb roma játékosa lett. Roma identitásáról több interjúban is nyíltan beszélt.
A jelenlegi válogatott középpályáján is helye lenne. A legjobb éveiben aligha lehetne kihagyni.
Rostás Sándor – a jászsági Romário
A 2019-ben, mindössze 56 évesen elhunyt Rostás Sándort a futballközegben „jászsági Romárióként” emlegették. Jászjákóhalmáról indult, játszott Szolnokon, Debrecenben és az Újpesti Dózsában is. A lila-fehéreknél vált az élvonal egyik látványos és veszélyes középpályásává.
Gyors volt, technikás és kiszámíthatatlan. Szerette rávezetni a labdát a védőkre, erőteljes lövései miatt távolról is állandó veszélyt jelentett. Olyan támadó középpályásként vagy szélsőként lehetne elképzelni, aki egy az egyben megveri az emberét, majd váratlanul kapura lő.
A válogatottban csak egyszer szerepelt: 1987-ben Lengyelország ellen, amikor Magyarország 5–3-ra győzött. Klubkarrierje és kortársainak visszaemlékezései alapján azonban jóval több volt benne egy egyszeres válogatott játékosnál.
A mai keretben elsősorban a támadó középpályások és szélsők között versenyezne helyért. Állva maradó védelmek ellen különösen hasznos lehetne: vállalkozó kedvű játékos volt, aki nem félt megpróbálni a váratlant.
Balogh Norbert – ekkora csatára most sincs a válogatottnak
Balogh Norbert története időben jóval közelebb áll hozzánk. Hajdúböszörményből, nehéz körülmények közül jutott el az NB I-be, majd húszéves kora előtt több mint kétmillió euróért igazolta le az olasz Palermo. Kétszer szerepelt a magyar válogatottban, később Angliában és Cipruson is futballozott.
A 196 centiméter magas csatár fénykorában különleges adottságokkal rendelkezett. Magasságához képest gyors és technikás volt, jól tartotta meg a labdát, a védők mögé is be lehetett indítani. Ilyen fizikai felépítésű, párharcerős középcsatár jelenleg sincs bőségben a magyar válogatott környékén.
Balogh pályafutása nem futotta be azt az ívet, amelyet a palermói szerződés idején sokan vártak. Sérülések, kevés játéklehetőség és rosszul sikerült klubváltások törték meg a lendületét. Ettől még a debreceni időszak legjobb Balogh Norbertje ma is komoly alternatíva lenne Varga Barnabás mögött vagy mellett. Egy olyan mérkőzésen, ahol fel kell ívelni a labdát, meg kell tartani az ellenfél tizenhatosánál, vagy fizikailag fel kell őrölni a védőket, biztosan lenne szerepe.
Verebes József – a roma Mourinho
A kispadon is lenne komoly kihívó. Verebes József, vagyis a Mágus fénykorában akár Marco Rossi pozícióját is megszorongathatná. A roma Mourinhónak is nevezhető edző pontosan tudta, hogyan kell hitet adni egy csapatnak, levenni a terhet a játékosokról, majd az ellenfélre helyezni a nyomást.
Verebes irányításával a Rába ETO 1982-ben és 1983-ban is magyar bajnok lett, később az MTK-t is bajnoki címre vezette. Győrben látványos, támadó futballt épített fel: az 1981–82-es idényben csapata 102 gólt szerzett a bajnokságban. A Mágus nem elégedett meg azzal, hogy alkalmazkodjon az ellenfélhez. Saját játékot, bátorságot és győztes gondolkodást követelt. Erős személyiségével, lélektani érzékével és támadó felfogásával a jelenlegi válogatott körül is gyorsan felkavarná az állóvizet.
Rossi fegyelmezett és szervezett csapatot épített. Verebes valószínűleg több kockázatot vállalna, bátrabban támadna, és már a mérkőzés előtt elhitetné a játékosaival, hogy bárkit képesek legyőzni.
Velük kijutottunk volna?
Ezt persze senki sem tudhatja. A magyar válogatott gondjait egyetlen játékos sem oldaná meg, és Farkas János mellett is szükség lenne védelemre, kapusra, működő taktikára és megfelelő csapategységre. Az viszont nehezen vitatható, hogy a fénykorában játszó Farkas János azonnali minőségi ugrást jelentene. Pisont István futómennyisége és harcossága minden válogatottban érték lenne. Rostás Sándor váratlan megoldásokat, Balogh Norbert pedig olyan fizikai jelenlétet adna, amelyből ma sincs túl sok. Verebes József közben a kispad mellől hajtaná, hergelné és lelkesítené a csapatot.
Talán velük lett volna esélyünk. Talán ugyanúgy elrontjuk az írek elleni hajrát. Egy biztos: lenne kinek passzolni, lenne, aki végigfutja a pályát, és lenne, aki a braziloknak is odaver egy kapásgólt.
A világbajnokságot megint nélkülünk rendezik. Farkas János azonban alighanem ott lenne – és jó eséllyel nem turistaként.
Kadét Ernő / RSK
Támogasd az RSK munkáját, ha megteheted: https://romaplay.hu/tamogatas/