A RomaPlay Reflex című műsorának vendége ezúttal Iványi Gábor lelkész, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség vezetője volt. Az interjúban beszél arról, hogyan keveri össze a hatalom a szegénységet a cigánysággal, miért tartja történelmi szégyennek az önazonossági törvényt, hogyan taposták szét az általa vezetett iskolákat, és miért nem fél attól sem, ha végül börtönbe kell vonulnia.
„Ez a nép maga fog lakni” – romák, szegénység, Orbán-interjú
A beszélgetés kiindulópontja Orbán Viktor ATV-s interjúja, ahol a miniszterelnök a KSH által korrekciózott szegénységi adatokkal kapcsolatban úgy beszélt a cigányokról, mintha ők nem lennének magyarok. Iványi szerint az, hogy a szegénységet a romasággal mossák össze, súlyos hiba, miniszterelnöki szinten különösen felelőtlen.
Rámutat: a társadalom legalsó tizedében valóban erősen felülreprezentáltak a romák, de még itt sincsenek többségben. A szegénység nem „romaügy”, hanem országos felelősség. A vidéki roma közösségek sok helyen olyan méltatlan körülmények között élnek, amelyek semmilyen körülmények között nem lennének elfogadhatók.
A lelkész azt is hangsúlyozza, mennyire zavarja, amikor a közbeszédben – köztük romák szájából is – elhangzik a „magyarok és cigányok” szétválasztás. Szerinte ugyanilyen abszurd lenne „svábok és magyarok”, „zsidók és magyarok” szembeállításáról beszélni egy olyan országban, ahol a népesség eredete sokszínű, és a romák is nemzetalkotó kisebbségnek számítanak.
„Legközelebb kiírják, hogy kutyák és romák” – önazonossági törvény, rendeletek, térképre rajzolt kirekesztés
Az interjú egyik legaktuálisabb része az önazonosságról szóló törvény és az arra épülő helyi rendeletek. Iványi elmondja: felháborította, amikor megnézte azt a térképet, amelyen már több mint 130 település szerepel, ahol rendeletben korlátozzák, hogy kik telepedhetnek le.
Ezt a gyakorlatot történelmi szégyennek tartja. Felidézi, hogy a 19. században volt olyan, hogy a zsidók nem telepedhettek le bizonyos városokban, csak azok közelében. Szerinte az önazonossági rendeletek visszahozzák a „leggyalázatosabb történelmi időszakok” logikáját, és aki egyszer rálép erre az útra, az állomásról állomásra halad tovább: ma még csak az a szabály, hogy valaki nem telepedhet le, holnap már kiírhatják, hogy „kutyák és romák”.
Iványi szerint elfogadhatatlan, hogy nagyszájú rasszisták, helyi hatalmaskodók mondják meg, ki költözhet egy településre. Ha valaki betartja a törvényeket és összefér a szomszédaival, nincs jogszerű ok arra, hogy szóba hozzák, milyen a bőrszíne vagy származása.
Úgy véli: egy jövőbeli rendszerváltó kormány első lépései között kellene eltörölni az önazonossági törvényt és a rá épülő rendeleteket.
„A szegények nem vették észre, hogy rendszerváltás volt” – nyomor, közmunka, telepek
Iványi lelkészként és szociális munkásként is évtizedek óta járja az ország legszegényebb vidékeit. Felidéz egy csökkentett komfortfokozatú cséházat, ahová sokszor hívják: egyetlen asztal van a házban, azon bontják a csirkét, azon pelenkázzák a gyereket, azon írja a diák a házi feladatát, igyekezve, hogy a füzete ne legyen maszatos.
Iványi szerint az igazán szegények számára a rendszerváltás nem hozott érdemi javulást. Úgy látja, a rendszerváltás vesztesei közül sokakat szándékosan felejtettek el: „egy hajóban nevezünk” – mondja –, Európát mégis együtt kellene elérni azokkal is, akiknek ma a legalacsonyabb az életszínvonala.
A közmunkaprogram szerinte zsákutca. Sok településen 50 kilométeren belül sincs valódi munkahely, a közlekedés rossz, a közmunka mégis alibimunkát jelent: tizedszer takarított temetőt, a polgármester földjén végzett olcsó fizikai munkát. A munka méltóságot kellene adjon, itt viszont csak alamizsnát közvetít, amelyből nem lehet kitörni.
Iskola, mint „szent hely” – és amit a hatalom szétvert
Iványi számára az iskola közösségi tér, ahol tanítás, kultúra, ünnepek és akár istentisztelet is helyet kaphat. Úgy véli, lakóhely szerint minden gyereknek ugyanabba az iskolába kellene járnia, különben újratermelődik a társadalmi és etnikai szétválasztás.
Bírálja azt a finanszírozási modellt, amelyben az egyházi iskolák magasabb normatívát kapnak, miközben sokszor a jobb módú családok gyerekei járnak oda, a szegény és roma gyerekek pedig maradnak a gyengébben finanszírozott állami intézményekben. Szerinte az iskolákat feladatfinanszírozással kellene fenntartani, és kiemelt fizetéssel, lakhatási támogatással ösztönözni azokat a pedagógusokat, akik kis falusi iskolákban vállalnak munkát.
Szóba kerül az is, hogyan taposták szét az általa vezetett iskolahálózatot. Elmondása szerint mintegy 3000 gyereket „eresztettek szélnek” augusztus utolsó napján: olyan leveleket kaptak a szülők, hogy a budapesti gyereket például Ózdra vagy Ibrányba vihetik, vagy egy német tanítási nyelvű gimnáziumba, ahol addig egyáltalán nem tanult németül. Iványi szerint ez cinikus jelzés volt, nem valódi megoldás.
A 2011-es egyházi törvényről úgy fogalmaz: „le kell húzni a vécén”. Embertelennek és arcátlannak tartja, és szerinte vissza kell térni egy igazságosabb szabályozáshoz, amelynél nem a parlament – gyakorlatban egyetlen ember – dönti el, ki számít egyháznak és ki nem.
Az anyai mondat, amelyből szociálpolitika lett
Iványi sokat beszél gyerekkori tapasztalatairól. Nagy, tizenegy gyerekes, szegény családban nőtt fel, édesanyja pedagógus volt, aki „a semmiből is tudott valamit teremteni”. Alapélménye, hogy amikor a házhoz érkező éhes embernek enni kellett adni, anyja azt mondta a húgának: „abból adj, amelyik falatot magadnak vennéd”. A lelkész ezt viszi magával azóta is: a rászorulónak nem a maradék jár, hanem az, ami neki magának is érték.
Ez az élmény alapozta meg azt az elvárását is, hogy az államnak nem a minimumot kell biztosítania a szegények számára, hanem olyan életfeltételeket, amelyekben valódi esélyek nyílnak.
„Ott is van élet” – börtön, félelem, szabadság
Az interjú egyik személyes csúcspontja, amikor Dezsi rákérdez: fél-e a lelkész attól, hogy a folyamatban lévő büntetőeljárások végén börtönbe kell vonulnia. Iványi erre azt válaszolja: nem fél. Ha így lesz, a börtönpasztorációt ezentúl belülről fogja végezni, és már azon gondolkodik, mely könyveket köti át zsineggel, hogy magával vihesse.
Szerinte a börtön falai között is lehet őrizni a szabadságot, sőt, néha épp az segít megérteni, mit jelent belül szabadnak maradni.
Szegedi Dezső / RSK
A teljes beszélgetést nézd meg itt: