„Az identitás egy élethosszig tartó tanulás magunkról” – Ádám Éva – identitásunk útján

Évi 35 éves szociális munkás, szociálpedagógus, gyógypedagógus, tréner és aktivista. Számára a család, a munka, a hit és az identitás nem külön fejezetek, hanem egymást formáló valóságok, egész életen át tartó tanulás és folyamat. Identitásról szóló sorozatunkban Évi arról mesél, hogyan formálja az ember identitását az élet maga.

Milyen volt a családi közeg, amiben felnőttél?

Budapesten születtem, Tatán nőttem fel. Zenész családból jövök, muzsikus cigányok vagyunk, a családom életét meghatározza a zene. Apám is jazz zenész, bár őt sokáig nem ismertem. Édesanyám egyedül nevelt. Szerény körülmények között éltünk, de megtett minden tőle telhetőt. Édesanyám a legnagyobb példaképem, nagyon erős, kitartó nő. Takarítónőként dolgozott, és szülei elvesztése után elég nehéz sorsa volt. 15 éves korától a testvérével árvák lettek. Sajnos ennek az életnek és a sok fizikai munkának korán meg lett a következménye, mert mostanra sajnos sokat betegeskedik. Ez nekem nagyon nagy szívfájdalom. Próbálom neki  visszaadni mindazt, amit ő értem tett. Vagyis értünk, ugyanis nemcsak én értem áldozta fel az életét, hanem most már az unokájáért is, a kisfiamért is. Most vele élünk együtt. Sokat tanultam és a mai napig tanulok édesanyámtól, kitartás, becsületet, szorgalmas munkát, odaadást, gondoskodást. Édesanyám nagyon segítőkész és jószívű, soha nem panaszkodik, sőt, nagyon jó humora van. Mindemellett ő a legnagyobb kritikusom, mi mindent megbeszélünk. Nem azt mondja, amit az ember hallani szeretne, hanem azt, amit valójában gondol. Ami a szívén, az a száján. Úgyhogy én is ilyen hasonló temperamentumú nő lettem.

Milyen tapasztalataid voltak az óvodában, iskolákban?

Én az óvodában, általános iskolában egyedüli roma voltam, nem csak a csoportban, hanem az intézményekben. Nyolc évig a tatai zeneiskolába jártam, innen a pápai református gimnáziumban tanultam tovább. Én mindig vállaltam az identitásomat, ez természetes volt számomra, azért is esett rosszul, illetve ért még általános iskolában váratlanul, amikor atrocitás ért. Többször be kellett anyukámnak jönnie az iskolába.

Ilyen helyzetekben mi, vagy ki adott erőt neked? 

Édesanyám és a jó Isten. A gimnáziumban pedig az iskolaigazgató volt a legnagyobb támaszom. Kálmán Attila 75 évesen kitalálta, hogy alapít egy iskolát Tatán. Nagyon hálás vagyok, hogy a tanítványa lehettem, ő is sokat alakított a személyiségemen, a roma identitásomon is. Többször kerültem nehéz helyzetekbe az iskolában a származásom miatt, amelyek lelkileg megterhelőek voltak Az igazgató viszont mindig kiállt mellettem és sosem hagyta, hogy kimaradjak az iskolai programokból, operából, kirándulásokból, mindig megoldotta, hogy ott legyek. Amellett, hogy nekem segített, édesanyámnak is munkát adott az iskolában, mint takarítónő. A mai világban már nagyon kevés, vagy talán már nincs is olyan a pedagógus, mint ő volt. Aki megmutatta, hogyan kell embernek maradni mindig, minden körülmények között. Tényleg kíváncsi volt a hátteremre is, hogy honnan jövök, ki az édesanyám, milyen családi közegből jövök. Eljött hozzánk, leült velünk, megnézte, hogy hogyan élünk.

De most a kisfiam, Nanuka adja a legtöbb erőt es boldogságot az életemben.

Említetted, hogy az iskolás éveidben is voltak nehezebb időszakaid. Volt-e olyan közeg az életedben, ahol kifejezetten támogató, megerősítő környezetben élted meg a roma identitásodat?

Elsősorban a családom, édesanyám, rokonaim és a barátaim adták meg azt a biztonságot és természetességet, amiben az identitásomat egészségesen megélhettem. A zene mindig központi szerepet játszott nálunk: otthon a családban és később azokban a zenekarokban is, ahol romákkal és nem romákkal együtt játszottunk, vagy autentikus roma zenét adtunk elő. Ezekben a helyzetekben nagyon erősen éreztem a közösséghez tartozást.
Később az ösztöndíjprogramok és a főiskolai évek is sokat segítettek abban, hogy egyre tudatosabban, biztonságosabb közegekben éljem meg a roma identitásomat.
A Romaversitasban nagyon fontos élmény volt számomra, hogy mélyebben megismerhettem a romák történetét. Jó érzés volt látni, hogy nem vagyok egyedül bizonyos élményekkel, és közben meg tudtuk osztani egymással a pozitív tapasztalatokat is. A Czinka Panna Ösztöndíj program szintén sokat adott. Magyarország különböző régióiba látogattunk el, például Sajókazára, ahol helyi roma közösségeket, szervezeteket és iskolákat ismertünk meg. A CEU-n pedig olyan romákkal találkoztam, akik Európa különböző országaiból érkeztek. Különösen érdekes volt látni, mennyire sokszínű a roma identitás: mennyi közös vonás és érték köt össze bennünket, ugyanakkor mennyi kulturális, nyelvi és történeti különbség is jellemzi a közösségeinket. Ez a felismerés nagyon sokat adott nekem mind emberileg, mind szakmailag.

Hogyan alakult benned az, ahogyan romaként gondolsz magadra?

Nekünk soha nem volt tabu, hogy mi romák vagyunk, nekem ez a lételemem volt. Szerintem, sokakban csak akkor tudatosul, hogy romák, amikor valami előítélet vagy atrocitás éri őket. Emlékszem, amikor az általános iskolában szembesültem azzal, hogy romának lenni, az a többségi társadalom szemében nem pozitív dolog. A gyűlölet belőlük jön, nem belőlünk. Én 11 évet éltem Berlinben és az egy nagyon érdekes tapasztalás volt számomra, hogy itthon hamar megmondták rólam, hogy roma vagyok, míg kint inkább gondolták rólam, hogy spanyol, török, iráni, vagy más származású nő lehetek.  Az identitás alakulását számos tényező befolyásolja: a családi háttér, a társadalmi környezet, a közösségi élmények, és természetesen a társadalmi előítéletek is. Roma emberként különösen érzékelhető, hogy ezek a külső hatások milyen mélyen képesek beépülni abba, ahogyan önmagunkat és a helyünket a világban látjuk.

Szerinted miért nem beszélt a családod a történelemről, kultúráról, hagyományokról?

Szerintem azért, mert ez nem volt prioritás. Ők sem hallottak a felmenőktől, mint említettem, anyukáméknak elég hamar meg kellett tanulniuk, a saját lábukra állni. Szerintem eszükbe sem jutott, kérdezősködni. Természetes volt, hogy ha meghal egy rokon akkor virrasztunk, vagy ha valaki férjhez megy, akkor a polgármesteri hivataltól egészen a lakásig, prímásként húzta a vonót, egészen városon át sétálva a nagybátyám, akinek házában volt cimbalom is. Ezek alapvető dolgok voltak, és most már 35 évesen nyilván tudom, hogy ez nem alapvető dolog, mert nem minden családban van így. Szerintem az kiváltság, hogy vannak az öreg mámik, akik nagyon jó történeteket tudnak mondani, de nekem nem volt.  Van egy nagyon kedves nagynéném, a Nyénye, aki a mai napig sokat mesél nekünk a régi időkről – arról, ki hogyan tanult meg hegedülni vagy klarinéton játszani, hiszen az ő testvérei a Rajkó Zenekarban muzsikáltak. Gyakran mesél arról is, milyen volt az élet akkoriban, és milyen fontos események történtek a családban.

Te kipróbáltad magad a zenélésben?

Igen, nyolc évig jártam zeneiskolába, zenetagozatos voltam és kórusban is énekeltem. A színpad így szinte természetes közeg volt számomra, rendszeresen felléptünk, külföldön is jártunk. A családunkban is természetes része volt az életnek a zene: volt otthon cimbalom, harmonika, gitár, szintetizátor, mikrofon – mindig szólt valami. Gyakran összejártunk az unokatestvéreimmel, rokonaimmal zenélni, és ilyenkor már az autentikus roma zene is előkerült. Volt, hogy együtt léptünk fel: egyikünk táncolt, másikunk énekelt. Egy különösen szép emlék számomra, amikor megismertünk egy autista fiút, akinek segítettük a zenei életét. Vele is felléptünk és ennek kapcsán jutottam el Lengyelországba is. A gimnáziumi évek alatt aztán kipróbáltam magam más műfajokban is: volt egy punk-underground zenekarunk, ahol én voltam a vokalista – kamaszként ez hatalmas élmény volt számomra. Gitározni is elkezdtem tanulni, bár azt végül nem folytattam. A zene mindig nagyon közel állt hozzám és ez azóta sem változott. Ma is része a mindennapjaimnak, a kisfiam életének is. Nálunk teljesen természetes, hogy minden este énekelünk, és ő így alszik el. Őszintén mondom, szerintem nincs olyan nap az életünkben, amikor ne dalolnánk együtt.

Miért választottad a szociális munkát?

A szociális munkát konkrétan azért választottam, mert nagyon szerettem a Nirvanat, és sokat olvastam az énekes, Kurt Cobain haláláról. Rengeteget jártam könyvtárba 14-15 évesen és ennek kapcsán elkezdett foglalkoztatni, a szenvedélybetegség. A német tanárom felfigyelt erre a gimnáziumban és adott egy könyvet, az volt a címe: Senki sincs itt véletlenül. Ez életem egyik meghatározó könyve, ami a Ráckeresztúri terápiás közösségről szól, meg az ott felépült szenvedélybetegekről. Erdős Eszter a vezetője ennek az intézménynek, aki nekem az egyik legnagyobb példaképem. Miután elolvastam a könyvet, lementem a rehabra és később interjúkat készítettem az ott élő szenvedélybetegekkel.  Nagyon sokat köszönhetek Iványi Gábornak is, aki a Wesley János Lelkészképző Főiskola rektora, és számos más intézmény is fűződik az ő nevéhez. Ez egy nagyon gyakorlatorientált iskola, aminek köszönhetően például 300 órát töltöttem a Merényi Gusztáv kórházban, ahol már csoportfoglalkozásokat is tarthattam. Budapest szinte összes pszichiátriáján, és szenvedélybeteg ellátó helyén volt lehetőségem gyakorlatot teljesíteni. 2009-2010-ben volt, olyan intézmény, ahova be is feküdtem, hiszen a szakdolgozatomhoz csináltam az interjúkat.  

Hogyan alakult a pályafutásod?

Egy németországi önkénteskedés után párhuzamosan két szakot végeztem: a gyógypedagógiát és a szociális munkát. Főiskola után 2015-ben beiratkoztam a CEU-ra és az ottani kapcsolataim révén kerültem végül Berlinbe.  A Frauentreff Projektben prostituáltakkal foglalkoztam, illetve szenvedélybetegeknek, kimondottan heroinistáknak tartottam egyéni foglalkozásokat. A környéken erősen jelen volt az erőszak, maffia, emberkereskedelem, prostitúció, szerhasználat. Itt leginkább alacsonyküszöbű ellátást tudtunk nyújtani: óvszer, étel, ruhaosztás, utcai szociális munka, illetve a szenvedélybetegeknek egyéni terápia. Ez után Németország legnagyobb roma szervezeténél, az Amaro Dromnál dolgoztam hét évig, mint pedagógiai vezető. Ez nagyon nagy váltás volt a korábbi munkámhoz képest, de nagyon közel állt személyiségemhez. Helyi és nemzetközi szinten tudtunk fiatalokkal foglalkozni, identitáserősítéssel, a többségi társadalom érzékenyítésével, tréningekkel, képzésekkel. Workshopokat tartottam a fiataloknak, koordináltam különböző eseményeket szerveztem és kutattam. Nekem szívügyem a roma holokauszt, az egyik legnagyobb kutatásom itt, roma túlélő nőkkel készült.

Nemrég hazaköltöztél, most mivel foglalkozol?

Jelenleg az Uccu Alapítvány gyakornokait koordinálom, akik bátran vállalják identitásukat és ezt meg is jelenítik tanulmányaikban, munkájukban. De emellett a külső hatások azért befolyásolják az embert, és az nehéz, hogy nem mindig tudjuk pozitívan megélni az identitásunkat. Ezenkívül a Semmelweis Egyetemre járok interdiszciplináris családtudomány szakra.

Ha most, 35 évesen visszatekintesz az eddigi utadra, mit jelent számodra az identitás?

Az identitás kérdése számomra egy nagyon mély, komplex folyamat. Nem egy pillanat alatt alakul ki és nem is lehet egyetlen élményhez kötni. Sokkal inkább egy élethosszig tartó tanulás és önreflexió. Úgy gondolom, hogy az identitás folyamatosan formálódik azokban a szerepekben, amelyeket az ember az élete során betölt, legyen az gyermeki, női, anyai vagy éppen szakmai szerep. Fontos számomra a női oldal is mert a roma identitás nem létezhet külön a nemi identitástól. Szerencsére egyre több a feminista diskurzus, és ez nagyon értékes, de azt is látom, hogy a mainstream, vagy amit sokszor „white feminizmusnak” neveznek, nem feltétlenül érinti azt a valóságot és tapasztalatot, amit roma nők élnek át. Meg kell érteni azt is, hogy milyen különböző történeti és társadalmi tényezők hatnak ránk, mint roma nőkre és azt, hogy sokszor még a feminista terekben is láthatatlanok vagyunk, ha ezeket a különbségeket nem vesszük figyelembe. Ezért fontos, hogy a roma nők saját narratíváikból szólaljanak meg, és hogy nemcsak részei legyünk a feminista mozgalmaknak, hanem aktív alakítói is. Számomra ez azt jelenti, hogy az identitás nem egyetlen ponton dől el, és nem is egyetlen dimenzióban működik, hanem egy olyan többrétegű, dinamikus tér, ahol a nem, az etnikum, a közösségi tapasztalatok és a társadalmi viszonyok egyszerre hatnak ránk.  Az énképemnek meghatározó része a hitem is. Római katolikus vagyok. Gyerekkoromban minden nap jártam ministrálni, utána már csak vasárnaponként. Úgy érzem, hogy a Jóisten 35 éve a tenyerén hordoz. Ezt is próbálom átadni a kisfiamnak, a hit erejét, hogy nem csak kérni kell, hanem megköszönni és hálát adni is.

Pintér Vanda / RSK

 

Scroll to Top