A nemzetközi és a hazai roma közéletben, időnként a szélsőjobboldali politikában is, fel-felbukkan az igény, hogy a romáknak legyen saját országuk: egy hely, amelyet ők irányítanak, saját nyelvvel, törvényekkel és közigazgatással. Korfu szigetén a középkorban több száz évig működött feudum acinganorum-ot gyakran emlegetik Cigányországként – legutóbb a Liked nevű weboldal – a valóság azonban jóval prózaibb.
A „Romanistan/Romanestan” ötlete sokféle változatban felbukkanó politikai gondolatkísérlet: egy roma „haza” gondolata, amelyet hol autonóm területként, hol önálló államként képzelnek el. Egy közös roma ország megteremtésének igénye márcsak a cigányokat érő széleskörű és egész Európában elterjedt kirekesztés okán is érthető. Ugyanakkor, mégha nem is vesszük figyelembe a nyilvánvaló politikai ellenérdekeket és megosztottságot, számos gyakorlati akadálya van egy külön ország, vagy akárcsak egy autonóm terület megteremtésének: például a terület kijelölése és jogi megszerzése, a lakosság önkéntes és arányos „összegyűjtése” a több tucat országból, az állampolgárság és a joghatóság rendezése, az intézményrendszer (bíróságok, rendvédelem, oktatás, egészségügy, adózás) felépítése, a gazdasági alap megteremtése, a nyelvi és belső közösségi sokszínűség kezelése, valamint az, hogy a nemzetközi jog és a jelenlegi államhatárok között ez csak széles körű, többoldalú megállapodásokkal lenne végigvihető. Ráadásul a hazai és a nemzetközi szervezettség fényévekre van akárcsak egy közös demonstráció megszervezésétől is.
A sosem volt Cigányország
Ebben az (ál)vitában Korfu rendszeresen előkerül, mert ott tényleg létezett egy, a romákat külön jogi-fiskális egységként kezelő képződmény. Csakhogy ez nem roma állam volt, hanem egy hűbéri konstrukció. (A cikk megírását részben a Liked nevű weboldal nemrég a témában megjelent cikke ihlette, ami hemzseg a téves állításoktól.)
A történeti és enciklopédikus szaknyelv a korabeli latin terminus feudum acinganorum (a „Acingani/Atsinganoi” – vagyis a romákra használt középkori megnevezés – hűbérbirtoka) lényegében annyit tesz, hogy „a cigányok feudoja / a cigányok hűbérbirtoka”. Az olasz Treccani enciklopédia kifejezetten úgy fogalmaz, hogy késő 14. századi források „feudo degli zingari”-ról, azaz „cigány feudo”-ról beszélnek Krétán, Zantén és Korfun.
Viorel Achim (CEU Press) azt írja, hogy a korfui romák megjelenése igazoltan a 14. század második felére esik, és valószínű, hogy már korábban is ott voltak; szerinte jó eséllyel a bizánci korszak „állami szolgái” (kvázi rabszolgai státuszban tartott csoportok) kerültek később velencei szervezésben egy hűbérbirtok keretei közé.
George C. Soulis klasszikus tanulmánya (Dumbarton Oaks Papers) azt hangsúlyozza, hogy a korfui „feudum acinganorum” története dokumentumokkal a 19. századi végéig követhető. Soulis részletesen sorolja a fief (feudo) birtokosait és átalakulását: a 14–15. századi kezdetektől a későbbi öröklődésig, majd a velencei államhoz való visszakerülésig és újraadományozásokig.
Ha egyetlen pontot kell kiemelni, ami eldönti a „cigányország volt-e?” kérdést, az a 1470-es szabályozás.
Viorel Achim egyértelműen fogalmaz: a korfui romákra 1470-ben kivetett kötelezettségek formailag jobbágysághoz (serfdom) hasonló rendszert alkottak, és több vonásában közel állt a rabszolgasághoz is. Soulis pedig konkrétan leírja, mit jelentett ez a gyakorlatban. A feudo urának széles joghatósága volt a „cigány jobbágyok” felett: polgári és büntetőügyekben eljárhatott, száműzhetett, börtönözhetett, gályarabságra küldhetett, kényszermunkát rendelhetett el (a kivégzéshez a velencei kormányzóval közös döntés kellett). Emellett tételes pénz- és terményjellegű fizetéseket sorol fel: például negyedéves pénzfizetést és tyúkot, augusztusi csirkepárt, egyházi ünnepnaphoz kötött díjat, május elsejei „májusfa” kötelezettséget, házasságkötéshez kapcsolt befizetéseket. Ezek egy alávetett státuszú, bevételtermelő népesség feletti uralmi jogosítványok.
A feudum acinganorum területhez kötött hűbérbirtok volt, amelyet velencei keretek között adományoztak, elvettek, újraadományoztak; a „cigány” közösség jogállása az alárendeltségből indult, és a rendszer logikája szerint abban is maradt. Achim folytonosságot lát a bizánci státusz és a velencei feudo köré szervezett rendszer között.
A félreértés oka közben érthető. Európa nagy részén a romákat üldözések, kiűzések, jogfosztás kísérte, ezért minden olyan történet, ahol egy roma közösség „stabilan, évszázadokon át” egy helyhez kapcsolódik, kiugróan szokatlannak tűnik. Korfu ilyen kivétel volt – de egy feudo keretében.
„Integráltak voltak?” – mit állítanak a különböző források
Itt már óvatosabb a kép, mert nem egyetlen, minden részletében konszenzuális narratíva létezik. Az biztos, hogy görög kutatói környezetben maga a téma is úgy jelenik meg, mint „integrált romák” története: Ioanna Athanasopoulou egyik írásának már a címe is kifejezetten erre utal: „the integrated Roma of Corfu / az integrált korfui romák” irányába mutat. Ugyanakkor a „teljes integráció” könnyen elfedi azt, ami a feudum lényege volt: jogi különállás és kényszerű alárendeltség. A korfui romákról szóló hiteles, 1470-es forrásanyag inkább azt bizonyítja, hogy a közösséget a hatalom egy sajátos adó- és joghatósági rendszerben kezelte, ami nem az egyenjogúság logikája.
A két állítás együtt fér meg: elképzelhető, hogy évszázadok alatt a mindennapi életben erősödött a helyi beágyazódás, miközben a rendszer alapja hosszú ideig alávetettség maradt.
Történelmi tény, hogy Korfun létezett egy, a romákat (Acingani) külön kategóriában kezelő hűbérbirtok: a feudum acinganorum. Történelmi tény az is, hogy a 15. században, különösen az 1470-es szabályozás alapján, ez a konstrukció jobbágysághoz közeli, részleteiben kifejezetten kemény alávetettséget jelentett.
A „cigányország” viszont legenda-szintű túlzás. Korfu inkább arra ad pontos, kényelmetlen választ, hogy Európában a romák története sok helyen a kirekesztés és az erőszak mellett a jogi alárendeltség intézményesített formáiról is szól. Egy „cigány feudo” létezett. Roma állam nem.
Kadét Enő / RSK