Ezékielnek erős kötődése van a roma kultúrájához, ami hitében is megjelenik: Istennek származásáért is hálás. Már ötévesen a cigány tánc szerelmese lett, nem ápolja, őrizgeti, hanem minden pillanatban megéli a roma hagyományokat. A 24 éves tanító jelenleg mesterszakos hallgató az ELTE-n, cigány tánc órákat ad, valamint a Független Színház médiacsapatát erősíti.

Felidéznéd, hogyan lett a tánc az életed része?

Szabolcs megyéből, Nagyecsedről származom, olyan családban nőttem fel, ahol sosem tanították egymást, mégis mindenki elkezdett táncolni, ahogy megszólalt a zene. Engem már 5 éves koromban, azzal bátorítottak a rokonok, hogy adnak százforintot, ha táncolok nekik. Mi egy ilyen tipikus zenés család vagyunk, nem zenél nálunk senki, de mindig szól a zene, vagy csak leülünk az asztalhoz, és elkezd dúdolni valaki. Ilyenkor mindig legalább 2-3 an felállunk táncolni. Nagyobb koromban csatlakoztam a Nagyecsedi Gyöngyszemekhez, ahol jártunk fellépni, családi napokat tartottunk, táboroztattunk, programokat szerveztünk a gyerekeknek. Egyébként akkoriban, kb. 16 éves koromban, a gyerekek táboroztatása alatt jöttem rá, hogy tanító szeretnék lenni.
Amikor később elköltöztem otthonról, egy kicsit lankadt a tánc iránti rajongásom. Ettől még minden napomban bennem volt, néha táncórát is tartottam, sőt, volt egy kurzus is, amit én vezettem, de már nem volt annyira jelen az életemben.
Egy pár éve aztán újra elkezdtem komolyabban foglalkozni a tánccal. Először az iskolámban tartottam táncórákat, aztán elindítottam egy TikTok-csatornát, ahova táncos videókat töltök fel. Itt figyeltek fel rám az emberek és több megkeresést is kaptam, több tanodában tartottam már táncházat és fesztiválokra is megszoktak hívni fellépni.

Milyen életet éltek a szüleid és az hogyan hatott rád?

Anyám 25 éves korában már négy gyermekes édesanya volt, apám 14-15 éves korában kezdett neki udvarolni, szerelemből házasodtak. Még tinik voltak, mikor a nővérem megszületett, de apám már férfiként állt helyt a munkában – el kellett tartani a családját. Építőiparban húzta az igát, olyan messze, hogy évekig csak kéthetente járt haza. Neki az volt a fontos, hogy az ő gyermekeinek már ne kelljen ezt csinálni.
És igaza lett, mert mindannyian továbbtanultunk: a bátyám gazdálkodás-menedzsment szakon végzett, a nővérem pedagógiát tanult, a kishúgom pedig érettségire készül.

De a szüleim sem akartak lemaradni: azóta mindketten leérettségiztek, amire mérhetetlenül büszke vagyok. Apám elvégzett egy kisgyermeknevelői szakmát, abban dolgozott pár évig, de azt lelkileg nem bírta. Most egy gyárban dolgozik, ahol viszont nagyon jól érzi magát, repülőgép alkatrészeket gyártanak. Most egyetemre készül, szociálpedagógia szakra.
Anyukám roma nyelvű dajkaként dolgozott egy óvodában, de a Covid-óta nem nagyon engedjük dolgozni, mert egészségügyileg ő most nincs jó állapotban.

A mindennapi életedben hogyan jelenik meg a roma kultúra?

Volt régen egy Instagram posztom, amiben az egyik fellépésemen készült képet raktam ki és azt írtam hozzá: Köszönöm Istenem, hogy cigánynak születtem!

Akkor az fogalmazódott meg bennem, hogy annyival gazdagabbnak érzem magamat a kultúrám által, ezért hálás vagyok. Nem is tudom mi lenne a hobbim, ha nem születek cigánynak.

Mi a családban annyira szeretjük egymást, hogy minden eseményt nagy létszámban tartunk meg, még ha az csak egy szülinap, akkor is.

A ruhákat is nagy becsben tartjuk. Voltak elrakott régi dolgok a nagymamámtól, például a cigány szoknyák, amiket a nővérem meg a húgom örökölt, és ma már ők hordják, persze csak alkalmanként, ezeket a darabokat.

A családban a kisbabákat is cigányul dédelgetjük, a cerhári dialektust beszéljük. Én mindent megértek, és ha nagyon muszáj, válaszolni is tudok, de ez az évek alatt sajnos sokat kopott. Ahogy elkezdtek minket iskolába járatni a szüleink, automatikusan ők is inkább magyarul kezdtek beszélni hozzánk, hogy könnyebb legyen a suliban. A nyelvünk viszont így háttérbe szorult sajnos. Apám ma már a legtöbbször cigányul beszél hozzánk, aztán ő is átvált néha magyarra. A mámimék viszont csak cigányul beszélnek, nekik ez a komfortos, ők ezt beszélik jobban. A gyülekezetben is nagyon sokszor cigány énekek, cigány dicséretek szóltak, cigányul imádkoztunk. Szóval, a mindennapokban benne van ez a kétnyelvűség.

Látsz a közösségetekben olyan hagyományokat, amelyek ma már nehezebben illeszkednek a mindennapokhoz?

A családom a Hit Gyülekezete tagja, ami néhány hagyományunkkal szembe megy, például a halottkultusszal: már nem virrasztunk sokáig. A gyász ideje is lerövidült, és most már nem feltétlen hordanak fekete ruhát, mert a vallásunk szerint már abban hiszünk, hogy az már egy örök életre szól, most jó helyen van, a viszontlátás reményében búcsúzunk és nem fájó szívvel. Mivel abban hiszünk, hogy van egy világ, ahol mi tovább élünk, a mennyországban.

A női- férfi különbségek viszont egy olyan terület, ami meg a világi életünkkel lesz egyre nehezebben összeegyeztethető. A cigány hagyományok szerint a nők és a férfiak külön beszélgetnek, persze régen a nők a nőkkel találták meg a hangot, a férfiak a férfiakkal a családi szerepeik által. Kicsit dühít, amikor ilyennel találkozok, mert már nem ilyen egyszerűek a férfi-női szerepek, hogy ne lehetne megtalálni a nemek között a közös pontokat. Azért is zavar ez, mert azért azt megkapja minden fiatal, hogy de jó lenne, ha cigány feleséged lenne, cigány férjed lenne, de ha a cigány közösségekben nem vegyülnek a fiatal nők és fiatal férfiak, akkor nem egyszerű ismerkedni. Szóval jó lenne, ha ebben lenne változás a roma közösségekben.

Tanítóként mennyire tudod bevinni az óráidba azt, amit a roma kultúrából hozol?

Az iskolában néha táncos foglalkozást tartok. A cigány gyerekek és a nem cigány gyerekek is imádják, mikor szól a zene és lehet jönni táncolni. Gyakran kérdezik is, hogy mikor lesz legközelebb cigány tánc. Ha belefér az időnkbe, cigány népmeséket is szoktunk nézni.
A közösségi médiában megjelent tartalmaim alá a nem roma ismerőseim, kollégáim is szoktak írni, hogy mennyire tetszik nekik, ahogy világot járva mindenhol táncolok. Azt gondolom, hogy a kollégáim szerint én egy értékes ember vagyok, és értékként néznek an kultúrámra.

Te hogyan éled meg, hogy férfiként vagy jelen a tanítói pályán?

Kicsit hosszabb volt ez az utam egyébként, mert elsőre nem vettek fel a nyíregyházi tanítóképzőre, így a turizmus-vendéglátás szakot kezdtem el, de azt végül nem fejeztem be. Biztattak a barátaim és a mentoraim, hogy próbáljam meg újra a tanító szakot és végül sikerült itt, Budapesten elvégezni az egyetemet.

De a kérdésedre válaszolva, én azt tapasztalom, hogy hála Istennek, egyre több férfi tanítóbácsi van, ráadásul romák is! Nagyon régen a tanítók férfiak voltak, aztán elkezdett ez a szakma elnőiesedni. Nagyon sok előnye van annak, hogy férfiként ott vagyok a gyerekek között. Nekik is, és nekem is. A gyerekeknek egy férfi képre is szükségük van, nagyon jó, ha van egy tanító néniük és egy tanító bácsijuk is. Fontos a gyerekek szempontjából is, hogy férfiakkal is találkozzanak a segítő szakmában.

Pintér Vanda/RSK