Ausztrália a menekülttáborokból és bevándorló családokból érkező kisebbségi fiatalokat is képes eljuttatni a világbajnokságig. Magyarországon eközben sok roma gyerek már az utánpótlás éveiben eltűnik a futball rendszeréből. A tehetség megvan, az út azonban gyakran megszakad az anyagi nehézségek, a támogatás hiánya és az előítéletek miatt. A válogatott összetétele ezért arról is árulkodik, kik előtt nyílnak meg valóban a pályák kapui.
A nemzeti labdarúgó-válogatottak összetétele sokat elárulhat egy társadalomról. Megmutathatja, milyen csoportok számára nyitottak a sporthoz vezető utak, kik jutnak el az utánpótlástól a professzionális futballig, és kik ölthetik magukra végül a címeres mezt.
A sok bevándorló vagy kisebbségi hátterű játékos önmagában még nem bizonyítja, hogy egy ország társadalma minden területen befogadó. A válogatott összetétele azonban fontos jelzés lehet. Arra utalhat, hogy a kisebbségi közösségek gyermekei előtt léteznek működő mobilitási csatornák, és tehetségük révén a nemzeti közösség látható, elismert képviselőivé válhatnak.
Múlt csütörtökön megkezdődött a 2026-os labdarúgó-világbajnokság. A futball mára sport, üzlet, szórakoztatóipar, politika és diplomácia egyszerre. A torna kezdete előtt mindegyikből kaptunk ízelítőt. Játékosokat, sportvezetőket és játékvezetőket érintő beutazási problémák, politikai konfliktusok és biztonsági intézkedések kísérték a felkészülést.
A mérkőzések első köre ismét megmutatta, mennyire különböző a válogatottak játékfelfogása, taktikai kultúrája és felkészültsége. Van azonban egy közös vonás a nyugat-európai és több tengerentúli csapatban: természetesnek számít a bevándorló vagy kisebbségi hátterű játékosok jelenléte.
Ez a folyamat évtizedekkel ezelőtt kezdődött. A mai világversenyeken már az volna feltűnő, ha Franciaország, Anglia, Belgium, Hollandia, Németország, Svájc vagy Ausztrália csapatában kizárólag a többségi társadalomhoz tartozó családok gyermekei szerepelnének.
A 444 a világbajnokság nyitófordulója után az ausztrál válogatottról közölt érdekes írást. Ausztrália az előzetes várakozásokkal szemben 2–0-ra legyőzte Törökországot. Az első gólt Nestory Irankunda szerezte, aki egy tanzániai menekülttáborban született, burundi szülők gyermekeként.
Az ausztrál csapat története a győzelemnél is többről szól. A válogatott a világbajnokság előtt közös videóban állt ki a multikulturalizmus mellett. Üzenetük lényege egyszerű volt: bárhonnan érkezel, a futball mindenkié.
Ez a mondat túlmutat a sporton. Azt fejezi ki, hogy a nemzeti közösséghez tartozás alapja lehet a közös teljesítmény, a részvétel és az elköteleződés. Egy válogatottban egymás mellett játszhatnak menekültek, bevándorlók és több generáció óta az országban élő családok gyermekei. A pályán ugyanazt a címert viselik, és ugyanazért a közösségért küzdenek.
Ausztrália bevándorláspolitikája közben szigorú, helyenként kifejezetten kemény. A bevándorló csoportok társadalmi beilleszkedése sem mindig zökkenőmentes. Az ausztrál állam őslakosokkal szembeni történelmi és jelenlegi bánásmódját szintén súlyos kritikák érik.
A válogatott sokszínűsége ezért nem valamiféle társadalmi bizonyítvány. Inkább annak jele, hogy a futball bizonyos területeken képes lehet megnyitni olyan ajtókat, amelyek máshol zárva maradnak.
Négy évvel ezelőtt a Telepjáró, amely akkor még a Partizán felületén futott, azt vizsgálta, miért jut el ilyen kevés roma gyerek a magyar futball élvonalába. Az adás egyik fő tanulsága az volt, hogy a tehetség önmagában ritkán elegendő.
Az alsó korosztályokban sok roma gyerek futballozik, később azonban nagy részük eltűnik a rendszerből. Egy vidéki játékosnak órákat kellhet utaznia az edzésekre. A családnak elő kell teremtenie az útiköltséget, a felszerelést és a versenyeztetés kiadásait. Egyes fiatalok már tizenévesen dolgozni kényszerülnek, ezért kihagyják az edzéseket. Mások mellett nincs olyan felnőtt, aki elvigye őket a próbajátékokra, kapcsolatot tartson a klubokkal, vagy eligazodjon az akadémiai rendszerben.
Az adásban megszólaló Pisont István szerint a fiatal játékos fejlődését a család, az iskola és az egyesület együttműködése határozza meg. Szükség van olyan edzőkre és megfigyelőkre is, akik eljutnak a vidéki pályákra, felismerik a tehetséget, és segítenek a következő lépés megtételében.
A Telepjáró riportjában olyan szülő is beszélt, akinek azt mondták: gyermeke roma, ezért úgysem fogja sokra vinni a futballban. Egy másik edző már az első találkozáskor a roma játékosok állítólagos kitartáshiányáról beszélt. Az ilyen mondatok jelzik, hogy a pályára lépés lehetősége és a valódi befogadás között jelentős távolság lehet.
A sport akkor válhat társadalmi mobilitási csatornává, ha a rendszer aktívan keresi a tehetségeket, segíti a szegényebb családokat, biztosítja a közlekedést és a felszerelést, valamint fellép az előítéletekkel szemben. Enélkül a futball egyre inkább azok sportja lesz, akiknek a családja képes finanszírozni a hosszú éveken át tartó képzést.
A válogatott tehát valóban lehet a társadalom tükre. Ez a tükör azonban elsősorban azt mutatja meg, kik férnek hozzá a lehetőségekhez.
Ha a nemzeti csapatban különböző hátterű játékosok kapnak helyet, az azt jelzi, hogy bizonyos akadályokat sikerült lebontani. Ha egy népes kisebbségi közösség gyermekei szinte teljesen hiányoznak az akadémiákról, a profi klubokból és a válogatottból, akkor érdemes megvizsgálni, hol vesznek el a tehetségek.
A kérdés ezért Magyarországon is aktuális: hol vannak azok a roma gyerekek, akik tíz- vagy tizenkét évesen még a településük legjobb játékosai voltak? Miért nem látjuk őket később az akadémiákon, az NB I-ben vagy a válogatottban?
Aligha azért, mert hiányzik belőlük a tehetség. Sokkal valószínűbb, hogy a magyar futball rendszere még mindig túl sok akadályt hagy az útjukban.
A világbajnokság csapatai így nem kizárólag a világ legjobb játékosait vonultatják fel. Azt is megmutatják, mely társadalmak képesek megtalálni, támogatni és a nemzeti közösség látható képviselőivé tenni a kisebbségi családok gyermekeit.
A Telepjáró korábbi adása itt:
Szegedi Dezső, Kadét Ernő / RSK