Beszédes mintázatokat talált a neves kutató az önazonossági rendeletekben
Több mint 160 település hozott az elmúlt hónapokban „helyi önazonosságot védő” rendeletet. Messing Vera, a TK Szociológiai Intézetének kutatója megvizsgálta a jogszabályokat elfogadó településeket és számos beszédes mintázatot talált. A jogszabálydömping főleg aprófalvas térségekben indult el, ahol a települések bokorszerűen egymástól veszik át a mintákat, az esetek kétharmadában kifejezetten a szegények, és köztük a romák beköltözésének a megakadályozását célozva.
Az önazonossági törvénnyel, s az annak mentén született helyi rendeletekkel kapcsolatban számos cikk született, több közéleti és tudományos szakember szólalt meg, s fejezte ki az aggodalmát. Azonban mélyebb, társadalomtudományi módszerekkel végzett elemzés eddig még nem született. E hiánypótló gyorsjelentés elkészítésére vállalkozott Messing Vera szociológus, akivel a még publikálásra váró tanulmánya kapcsán beszélgettünk.
Többek között arra voltunk kíváncsiak, hogy az eddig megszületett rendeletek, azok tartalmi elemei kapcsán milyen tendencia rajzolódik ki? Valóban azok a települések alkották-e meg e rendeleteket, amelyeknek a lakossága az elmúlt években gyors ütemben és/vagy jelentős mértékben megnőtt? Arra is kíváncsiak voltunk, hogy milyen társadalmi, gazdasági jellemzőkkel bírnak a rendeletet elfogadó települések. S végül természetesen azt is megkérdeztük a kutatótól, hogy igaz-e azon percepciónk és vélelmünk, mely szerint a vizsgált települések rendeletek a szegények és romák vonatkozásában kirekesztőek.
Regionális, települési mintázat
Messing Vera elmondta, hogy először azt vizsgálta meg, hogy milyen típusba tartozó települések hoztak a rendeleteket. A kutatás a 2025 november végi állapotot elemezte, ekkor 164 településnél járt a rendeletszámláló, amelyekből 5 visszavonásra került. 37 településen 2025 december 1-je után lép érvénybe a rendelet, 48 település módosította a jogszabályát (ebbe az az öt is beletartozik, amely megszüntette a rendeletét).
Az adatok azt mutatják, hogy a rendeletet kibocsájtó települések 74%-a (119) aprófalu (2000 fő alatti népességgel), 20%-a (32) falu (2-5 ezer) és csak 11 nagyközség és kisváros (5-50ezer fő) adott ki rendeletet. A kutató elmondta, hogy ha mindezt összevetjük az ország településszerkezet szerinti megoszlásával, a falvak felül-, míg a városok alul reprezentáltak. Tehát a rendeletalkotás lehetőségével alapvetően nem azok a nagy települések éltek, amelyek a nagyarányú beáramló népességtől és az emiatti megnövekedett infrastrukturális nyomástól féltek.
Messing a területi megoszlást szintén beszédesnek ítéli meg: a helyi önazonossági rendeletek zöme Északkelet-Magyarországon született. A vizsgált időpontban a települések 58 százaléka négy megyében koncentrálódott: Borsod-Abaúj-Zemplénben 39, Szabolcs-Szatmár-Beregben 18, Hevesben 14, Nógrádban 24 önkormányzat élt a törvény adta lehetőséggel. Térképen kirajzolva szinte „bokrok” látszanak: ha egy település rendeletet alkot, rövid időn belül követik a szomszédai is, s a rendeletek tartalma ezekben a kistérségi gócokban feltűnően hasonló.
A vizsgálatából az is kiderült, hogy nem csak az északkeleti megyék érintettek. Pest és Győr-Moson-Sopron megyében is 10–12 önkormányzat hozott szabályozást. A kutató megítélése szerint azonban e települések rendeletinek tartalmi logikája eltérő. Az agglomerációs, határmenti települések gyakran konkrét utcákra, településrészekre szabják a korlátozásokat, s az érvelésben a közművek, közszolgáltatások terhelésére, a gyors ütemű betelepülésre hivatkoznak. Az északkeleti falvakban ezzel szemben sokkal inkább személyekre szabott feltételek jelennek meg: az új beköltözők „alkalmasságát”, életvitelét, múltját vizsgálják, vagyis a „nem kívánatos” rétegek kiszűrése kerül a középpontba.
A szociológus a kutatása során arra is kíváncsi volt, hogy igazolható-e az a politikai narratíva, amely szerint a rendeletek a „túl gyorsan növekvő” települések védekezési reakciói – a demográfiai és társadalmi adatok nem támasztják alá mindezt. A rendeletet alkotó községek zöme elöregedő település: a 65 év felettiek aránya mintegy 40 százalékkal magasabb, mint a 15 év alattiaké. A vándorlási egyenleg alacsony, ezer lakosra vetítve átlagosan három főnyi pozitív saldo látszik, ami alig nagyobb érték a rendeletet nem alkotó települések 0,2 ezrelékes mutatójánál.
A jövedelmi és iskolázottsági kép is hasonló: a legfeljebb nyolc osztályt végzettek aránya nagyjából 40 százalék mindkét településcsoportban, a lakások átlagos zsúfoltsága is közel azonos (két fő feletti egy lakásban). Szembetűnő különbség a bűnözési adatokban látszik: a rendeletet alkotó településeken 16,1, a többin 13 bűncselekményt regisztrálnak ezer lakosra vetítve.
A rendeletek tartalmi elemzése: belépési küszöb, feltételek, szűrők
Messing Vera külön vizsgálta, hogy a rendeletekben megfogalmazott feltételek, hogyan érintik a társadalom legalsóbb rétegeibe tartozó embereket, családokat. Vizsgálata során öt olyan szűrőt azonosított, amely egyértelműen a szegényebb csoportokat, hozza (még) hátrányosabb helyzetbe:
- a fejenként 50 ezer forint feletti települési hozzájárulás,
- a kötelező középfokú végzettség,
- az egyéves folyamatos jogviszony,
- a teljes adó- és köztartozás-mentesség,
- valamint az egy főre jutó legalább 16 négyzetméteres lakóterület.
A kutató elmondta, hogy a vizsgált települések közül 9 mind az öt feltétel közül négyet is beépített, 21 három ilyen szűrőt alkalmaz, további több tucat pedig kettőt vagy egyet. Az adatok alapján elmondható, hogy rendeletet hozó önkormányzatok kétharmada, 107 település legalább egyféle módon próbál akadályt gördíteni a szegények elé. A szociológus álláspontja szerint az ilyen sűrű feltételrendszer a gyakorlatban azt jelenti, hogy a jogszerűen legálisnak tűnő, „semleges” kritériumok mögött nagyon erős társadalmi szelekció fedezhető fel, illetve zajlik.
Ez elemzés során egyértelművé vált, hogy a szabályozás nem csak a felnőttekre vonatkozik. Számos önkormányzat a kiskorú hozzátartozókra is feltételeket állít: például óvodai, iskolai, sőt bölcsődei jelenléti ívet kér. Ismerve az aprófalvas térségek közszolgáltatási lehetőségeit, az sokszor teljesíthetetlen elvárás, hiszen nincs a településen bölcsőde, és gyakran az iskola is másik községben működik. Előfordul olyan rendelet is, amely kizárja a lakcím létesítéséből azt, akinek gyermeke gyermekvédelmi gondoskodás alatt áll. Ez szintén a szegényke távoltartását célozhatja – mondja a kutató.
A helyi szabályozások közel háromnegyede a betelepülés, több mint 80 százaléka az ingatlanszerzés feltételeit szabályozza. Szinte mindenhol megjelenik valamilyen elővásárlási jog: az önkormányzat, a szomszédos ingatlan tulajdonosa és sok helyen bármely helyi lakos is „elébe állhat” a külső vevőnek. Az eljárási szabályokat részletesen többnyire csak az önkormányzat esetére írják le, a másik két szereplőre vonatkozó rendelkezések hiányosak vagy formálisak.
A kutató azt is hangsúlyozta, hogy a tekintetben a kép helyenként még szigorúbb, amennyiben a lakcím létesítés feltételeit nézzük. 122 település csak különböző szűrők teljesítése esetén engedi, hogy valaki bejelentkezzen a településre. Ezek között kiemelt szerepet kap a „települési hozzájárulás” megfizetése: 79 önkormányzat szed külön díjat a leendő lakóktól. Az összegek 10 ezer forinttól egészen 1,5 millió forintig terjednek, ráadásul van, ahol ingatlanonként, máshol személyenként kell fizetni. Az 50 ezer forint alatti tételek még inkább jelképes terhet jelentenek, az 50–100 ezer forintos sáv már érezhetően szűri a jövedelmi helyzetet, a 100 ezer forint feletti tartomány pedig sok család számára elérhetetlen, tehát ténylegesen kiszorító hatású. A nagyobb városok jellemzően ebbe a legmagasabb kategóriába sorolják a hozzájárulást.
A települések harmada személyes meghallgatáshoz köti a lakcím engedélyezését. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a beköltözni szándékozó családnak a helyi testület vagy bizottság előtt kell „bizonyítania”, hogy méltó a településre. A jogszabályok általánosan fogalmaznak, a döntés ezért tág teret ad a szubjektív benyomásoknak, előítéleteknek. Különösen igaz ez a 2–5 ezres falvak esetében, ahol a meghallgatás a rendeletek szerint kifejezetten gyakori eszköz.
A rendeletek többsége a beköltözők egzisztenciális helyzetére vonatkozó szigorú feltételeket is előír. Sok helyen elvárás a folyamatos társadalombiztosítási jogviszony, a legalább egy éve fennálló bejelentett munkaviszony, a minimálbérnek megfelelő, igazolt jövedelem, sőt, gyakran a középfokú végzettség is. Ehhez adódnak a „tiszta előéletre” vonatkozó elvárások: a rendeletek jelentős része kizárja azt, akinek adó- vagy bírságtartozása van, folyamatban lévő büntetőeljárás alatt áll, vagy korábban elítélték. Több helyen külön feltételként rögzítik a magyar nyelv társalgási szintű ismeretét és a „magyar identitás” vállalását. Vannak olyan passzusok is, amelyek a leendő lakó jövőbeli magatartásáról kérnek nyilatkozatot: tiszteletben tartja-e a település „kulturális értékeit”, részt vesz-e a közösségi életben, integrálódni kíván-e. Ezek az előírások nehezen mérhetők, mégis elutasítás alapjául szolgálhatnak.
Véleményünk szerint kulcskérdés, hogy mennyire érinti mindez a romákat. Messing Vera elmondta, hogy kizárólag a szövegek alapján közvetlen célzást nem lehet kimutatni, a népszámlálási adatok azonban árulkodók. A rendeletet elfogadó településeken átlagosan 6,25 százalék a magukat romának vallók aránya, a rendeletet nem alkotó helyeken ez az arány 5 százalék. Minden településnagyság-kategóriában magasabb roma arány figyelhető meg ott, ahol önazonossági rendelet született. A területi koncentrációval együtt ez erős jelzés arra, hogy a szabályozás különösen azokban a térségekben vált divattá, ahol sok szegény és jelentős roma népesség él. Hogy ez szándékolt romaellenes politika vagy a szegénységet célzó, etnikailag elfogult közbeszéd mellékterméke, ennek megállapítása további átfogó és mélyebb vizsgálat tárgyát kell, hogy képezze. Mindazonáltal úgy véli, gyorsjelentés adatai mindenesetre azt mutatják: a „helyi önazonosság” védelmére hivatkozó rendeletek nagyon sokszor a szegény és roma családok lakhatási esélyeit szűkítik.
Szegedi Dezső / RSK